A B17 hódító útja
Az egyes csonthéjas gyümölcsök magvában (pl. barack, keserűmandula) előforduló amigdalin és annak félszintetikus származéka, a B17-vitaminként is emlegetett letril (laetrile) egyaránt az ún. cianogén glikozidok közé tartozik, a béta-glükozidáz enzimek hatására cukormolekulára, benzaldehidre és hidrogén-cianidra bomlanak. A B17-vitamin elnevezésről jó tudni, hogy önkényes, mivel sem az amigdalin, sem a laetrile nem nélkülözhetetlen az emberi szervezet számára, tehát nem vitamin.
Az amigdalint francia vegyészek állították elő az 1800-as évek végén, majd később pirula formájában forgalmazták, daganatos betegek gyógyítására, de túl toxikusnak bizonyult, és alkalmazását beszüntették. Később az id. és ifj. Ernst T. Krebs vették fel újra a fonalat az 1960-as években, szabadalmaztatták a laetrile előállítását, azóta pedig – a fokozódó társadalmi érdeklődés mellett – használták egymagában, vagy ún. anyagcsere-terápiával társítva, amely különleges étrendet, nagydózisú vitaminokat és hasnyálmirigy enzimeket foglalt magában. A B17 azóta óriási rajongótábornak örvend.
Hatékony egyáltalán?
A kezelt betegekkel kapcsolatban azonban azóta vizsgálatokat végeztek, jelesül, hogy hányszor bizonyult hatékonynak a terápia. Ennek eredménye sokkoló lehet a barackmag- és a B17-hívőknek, ugyanis egyetlen egy beteg esetében sem tapasztaltak javulást, a túlélőknél a daganatok növekedését, számos betegnél pedig a cianidmérgezés tüneteit észlelték – hívja fel a figyelmet a poszt. Mint írják, 2011-ben elvégeztek egy Cochrane-elemzést is: ez alapján is kijelenthető, hogy nincs tudományos bizonyíték arra, hogy az amigdalin, illetve a laetrile jótékony hatással rendelkezne daganatellenes terápiában, sőt használatuk meglehetős kockázattal jár.
Ha kíváncsi arra, hogy milyen visszásságok, áltudományos híresztelések terjednek a B17-vitaminról akár szájról-szájra, akár a csodás gyógyulással kecsegtető netes oldalakon, olvassa el a teljes blogbejegyzést “Barackmagkultusz” címmel a Ködpiszkálón.
No comments:
Post a Comment